pontok

A hideg hajnali erdő alattam hullámzik. Évek óta ilyen friss zöldnek nem láttam. A nyirkos föld és az avar szaga elkeveredve a hűvös páraszemcsékkel helyet foglal a tüdőmben. Csak figyelem ezt a burjánzó-zsibongó lombegyveleget és hagyom, hogy a megfigyelőhelyem környezete lassan befogadjon. Hol hűvös hol langyos áramlatok vesznek körül. A városban ilyenkor a bódultan hazatántorgottak még csak elsőket fordulják a gyűrött ágyukon és azt sem sejtik, hogy ez a hegygerinc egyáltalán létezik, ahonnan most körbetekintek. 

Apró cseppekben szinte jelentéktelen eső szemerkél végig a völgyön. Épp, hogy csak kopog a kabátomon. Talán nem is eső, csak a nehéz szürke felhők alja. Alig, hogy száradni kezdenek rajtam a cseppek, apró pontok jelennek meg felettem magasan az égen. Amolyan mákszem méretűek. Egy-kettő, és még egy. Aztán megtalálom távcsövemmel a negyediket is. A város irányából siklanak lassan, magasan a felhőkkel. Fiatalok, még vándorolnak. Kóborolva járják a légteret és ahol megtetszik nekik ott elidőznek.

Képtelenség nem észrevenni viselkedésükben a „gyerekes” elemeket. Ijesztgetik egymást, össze-össze csapnak játékosan. Egy irányba haladnak. Egyikük eltűnik a párában hirtelen, majd egy lefelé gomolyodó felhő sötét foszlányából tűnik elő újra. Csodálatos látvány ez, e szürke szombat hideg délelőttjén. Siklanak csak és játszanak odafent hangtalan, míg el nem veszítem őket a horizont felett nyugati irányba. Semmiből tűnnek semmibe.
Minden bizonnyal végigrepültek reggel Budapest egy része felett. Olyan magasan, hogy senki sem láthatta őket. Így továbbra is csak nekem létezik a négy sötét tollú, ifjú barna rétihéja.

(a hosszabb verzió lejjebb található: 2014/05/19. Hidegfront) 

-->