Csörgőtoll

Csörgő réce karevező
(akvarell)

Már sokszor elhaladtam robogva, és félig ablakon kipillantva a sáros keréknyom mellett, mely túl hirtelen kanyarodott le az útról, hogy időben megálljak. Igazából az a sáros, rozzant keréknyom nem is hívogatott túlzottan. Hagytam mindig belehalványodni az egyszer-talán majd szürkeháromság gondolatfelhőjébe. Bár az a kézzel odafestett piros felirat, ami a szélső fán lógott a szemétdarabnak is beillő farostlemezen, hogy "Bánya" nagyon is sokat mondott már akkor. Na ez az a tipikus hely, ahol uhu van, csak senki sem keresi – gondoltam. Aztán egyszer arrafelé jövet mégiscsak megálltunk. A lehető legfurább útvonalon, a dombon át, keresztül a vaddisznócsapákon, elértük az ismeretlen bánya felső tetejét. Talán március felé lehetett, valamennyi napfény még átjött a felhőkön, mielőtt lebukott volna. Na, erre lesz a bejárat! – mondtam, és kinyomtam a telefonon a térképét. Belépve a frissen tört fehér mészkő, tavalyi elszáradt gaz, meg fiatalabb fenyőfák és egy otthagyott 20 Kg-s sáros kalapács, némi széltől tépett fára akadt műanyag volt az első, amin a tekintetünk végighaladt. Mi más is lenne itt? De ha már más nincs, akkor is érdemes alaposabban körbenézni, ha már úgyis állandóan uhukat keresünk. Na, itt van pl. oldalt ez a régebbi falszakasz. Hát, nagyjából itt lehetne uhu költőhely, ha lenne. Úgy a vége felé, ott, ahol a törmelékkupac van. – okoskodtam, ahogy a tapasztaltak talán már nem szoktak. De én igen. Hát ja, de ez túl zavart helynek tűnik – tettem hozzá, aztán távcsővel végignéztem a helyen. A tojó uhu rezzenéstelenül, nyugodtnak tűnő borostyán-szemmel nézett vissza rám. Pont a törmelékkupacról.
Basszus! Ott kotlik!

És tényleg ott ült. Avarszínű tollfelhő testét rászorítva a fészeknek használt kavicskupacra. 
Gyorsan a másik irányba húzódtunk és a vékony nyárfa-bokrokon áthaladva a bánya többi, láthatóan eléggé aktívan használt részére értünk. A frissen felforgatott agyagos talaj sárgasága és a minduntalan a cipőbe pergő földdarabokon átkelve, célba vettük a bánya túloldali peremét. Egy magányos erdeifenyő hajlott itt a gyökerei felé, épp, hogy bele nem fordult a tátongó szakadékba. Ennél jobb uhu-pihenőhely nem is létezhet. Alatta találtuk meg a bagoly által elfogyasztott madarak maradványai között ezt a csörgőréce tollat is.
Szárnytükör.
Vagy 4 hasonlóan smaragdragyogású csodatoll egymáshoz zárva az összecsukott szárnyon. Szárnytükör a neve és a tőkés récének kékes, a csörgőnek meg zöldes. Elmondva nem nagy szám. De közelről megnézve, smaragd. Nekem legalábbis.
Fél évig minimum sodródott itt az asztalomon. Majd egyszer megfestem – gondoltam.
-->